Te voltál nekem

Te voltál nekem minden reményem.
Benned láttam a végtelent,
a hajnali fények színes varázsát,
mely az ágyamon megpihen.

Olyannak láttam hűvös estéken
a szemedben bújó fény sugarát,
mint a kályhában izzó parazsak lángját
mely melegít engem, s nyugalmat ád.

Rád emlékeztet a reggeli napfény.
A kávé illat, mely orromba száll,
tehozzád fűz az orgonaillat,
amely belengi most a szobám.

Tehozzád száll a sóhaj a számon,
mint a szélben egy halk surranás,
a halk zene, mely a magnóból árad
Tehozzád küldi minden dalát.

Messze vagy tőlem. Mégis: úgy érzem.
te is éppen úgy gondolsz reám,
mégsem hívlak. Magadtól jössz majd,
s nem szólsz, csak szótlanul karodba zársz.

Írta: Meggyesi Éva Beküldő: Meggyesi Éva
Minden jog fenntartva!
Megosztható változtatás nélkül!
Mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles!

Homokdombok közt 

Szunnyadó kis falum,

Bágyadt lombokkal 

Integető poros akácok.

Bárhová is visz az élet,

Szívem elindul felétek,

Álmaimban hazajárok.

A szegénység pironkodik,

Sötét árnyat vet a házra,

Had húzódjak meg pihenni,

Elfáradtam, lefeküdnék,

Sárral döngölt, hűs szobádba.

A komódon kopott lomok,

Törött szárnyú gipszangyalok,

A nincsből drágán vett kincsek.

Forrón cseppen könnyem rájuk,

Fájón veszem kézbe mindet!

Zokog a múlt, fáj a jelen,

Míg életemet számba veszem!

Emlékszem, mint félős gyermek,

A famennyezet rajzolatában,

Reám vicsorgó ördögöt láttam.

Anyám csitított, ha féltem,

Az ágy alá mindig benéztem.

Megállt az idő, itt benn a házban!

Most jó az emlékezés magánya,

Nem vágyódom társaságra.

Melegített téglát, ha fáztam,

Kendőbe csavarta fagyos lábam.

A szoba közepén áll az asztal,

Hol koporsójában álmát aludta.

Hiába hívtam, szólítgattam,

Hiába sírtam, nem jött vissza!

Mélyen halott itt az élet!

Falánkan habzsol az enyészet.

A kutya nyüszköl, lábhoz lapul,

Felverte a gyom az udvart,

Mind ittmaradt gazdátlanul!

Oly kevés kell a boldogsághoz!
Néha elég egy forró ölelés,
egy kedves szó, amely elvarázsol
akár a hívó messzeség.
Oly kevés! S néha ez is oly sok!
Hiába vágysz rá szüntelen,
elillan tőled lepkeszárnyon
akár a múló kép.

Holdfényes éjszakák

Holdfényes éjszakák, hófehér álmok,
s egy józanságba hulló pillanat,
lassan ébredek: feledni vágyom
mindazt, mi mögöttem maradt.

Az árnyékos fasort, hol tévúton jártam,
lobbanó vágyak, és álmok között,
Oly szép volt! S mégis széthullott minden.
Szívembe most a harag költözött.

Bocsánatot már hiába kérnél,
nem tudok többé hinni neked!
Számkivetettként üldöz a sorsom,
szívembe mélyen kötést teszek

gondolatban, hogy gyógyuljon végre,
s lássam a fényt az út elején,
a szabadság felé, s egy mély lélegzettel
elindulok egy új út felé.

Írta: Meggyesi Éva Beküldő: Meggyesi Éva
Minden jog fenntartva!
Megosztható változtatás nélkül!
Mindennemű egyéb felhasználása engedély.

Felhőkön ülni
Szeretnék néha a felhőkön ülni
s elsuhanni a város felett,
rongyos széleibe lágyan kapaszkodva
nézni: keresnek e az emberek?
Jó lenne tudni: van, e ki szeret még?
Hiányzom e még valakinek?
Van e még bárki ezen a földön,
ki megérdemli a könnyeimet?
Van e valaki, ki úgy szeret engem,
amilyen mélyen én szeretek?
Ki énrám gondol, ha felnéz az égre,
s kékjében látja az én szememet?
Van e még bárki, akiért maradjak?
Vagy talán jobb lesz, ha messze megyek,
mint kósza felhő a borongós égen,
mely leküldi elsírt könnyeimet.
Írta: Meggyesi Éva Beküldő: Meggyesi Éva
Minden jog fenntartva!
Megosztható változtatás nélkül!
Mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles!

Úgy ballagtam

Úgy ballagtam a suttogó fák közt, keserűn, sírva, félszegen,
mintha világ dőlt volna össze bennem, áttörve mindenen.
Azt hittem, hogy csak nekem fáj úgy és másnak nincs olyan élete,
mely fájdalmat szül és keserű könnyet, s másnak talán csak jobb lehet.

S lám: a bokrok közt szenvedő arcot láttam, és kisírt szemeket,
s heves zokogás törte meg a csendben a néma perceket.
Idős nő ült ott. Egyedül, árván. Keze annyira remegett,
gyermeke képét szorongatta, s egyre hívta, de nem felelt.

Csak a telefon búgó hangja hallott, azután néma lett,
s elhaló hangon azt suttogta: mért nem jössz haza gyermekem?
Miért nem érzed, hogy hiányzol? S nem lelem helyem nélküled?
Nélküled többé nincs már otthon, hiszen a szobád oly üres.

Én csak ott álltam. Nem szóltam semmit, csak felé nyújtottam két kezem,
s elhaló hangon azt suttogtam, jöjjön: Az Isten áldja meg.
Biztos jön majd, csak messze él már, de attól ugyanúgy szeret,
s szíve mélyében éppen úgy él még a szülői szeretet.

Írta: Meggyesi Éva Beküldő: Meggyesi Éva
Minden jog fenntartva!
Megosztható változtatás nélkül!
Mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles! – Erzsebet Andrásne Berta társaságában.

Edit Szabó : Az élet csodái

Oly csodás várakozásból
kilenc hónap távlatából,
anya méhében nevelkedett,
világra jött két kis gyermek.

Apró csodák az életben,
édesanya gyönygszemei
test a testtel érintkezik,
világot elfeledtetik.

Csukott szemmel megpihennek,
békesség árad lelkekben,
érzik szívek dobbanását,
édesanya boldogságát.

Szerelemnek gyümölcsei,
a világot megrengetik,
családdá vált az ifjú pár,
felelősség gondja rászállt.

Édesanya, édesapa
mindenségét odaadja,
két kis gyermek szeretete,
nevelése az élete.

Csodák bizony mindig vannak,
pici magból élet sarjad,
világra jön szemefényük,
szentelhetik nekik éltük.

Bőcs,2017.05.04.

Talán...

Talán egyszer hiányzom még...
Mikor tavaszt búg egy madár,
talán felbukkan egy emlék,
és akkor majd gondolsz reám.

Talán lesz nyár és éjszaka,
mikor minden csillag ragyog,
egyedül ülsz egy kis padon,
s azt képzeled, hogy ott vagyok.

Talán a hulló levelek
alatt keress egy lábnyomot,
de visszahozni nem lehet,
amit az idő elmosott.

Mikor még nem volt "te" meg "én"
csak "mi" - ez volt a szerelem?
Nekünk nem volt fagy, hó, halál...
Ne tudj feledni sohasem!

Kamarás Klára